Még élek.

   Legalábbis azt hiszem. Most épp itthon chillelek, és sajgó lábaimat
ápolgatom: 10 óra kemény
munka áll mögöttem. Tudom, nem panaszkodhatom, megeszem, amit főztem, még
ha nem is jó ízzel. Bár most épp Illés főz, de azt is megeszem. Azt jó ízzel.
   Ööö, sajnálom, hogy nem írtam idáig a blogra, vezeklésképpen általában
egy jó vastag párhuzamos Lan-kábellel csapkodom véresre a hátam
csütörtökönként. Ha olyan kedvem van, néha keddenként is. De akkor csak
kettőtől fél négyig.
   Szóval tényleg sajnálom, mondhatnám, hogy tettem egy próbálkozást, de körül belül
másfél óra munkámat sikerült egy laza gombnyomással véglegesen
az éterbe küldenem, és egy picit (tényleg csak egy picit) közel álltam az
agyvérzéshez, meg hogy suli, meg meló, de igazából csak szokásosan lusta és
nemtörődöm voltam. Tényleg sajnálom.
   Megyek, hozom is azt a Lan-kábelt.
   Úgy érzem, most ide ilyen lélekemelő és buzdító dolgokat kéne írnom
erről a csodálatos szigetországról, békés, és szeretetreméltó (, valamint
rendkívül empatikus és kifejezetten intelligens) lakóiról, a testileg-lelkileg gyógyító és
tisztító hatású reggeli sétáimról a gyönyörű parkokban, a természet lágy
ölén, és az izgalmas és mulatságos munkahelyi kalandjaimról. De inkább nem
hazudok.
   Na jó, ennyire nem vészes a helyzet. Amint Illés barátom már ismertette,
magyar (normális?) szemmel nézve bizony egy-két helyen mutat hiányosságokat
a mi hőn szeretett Lutonunk. Például mi az, hogy nincs Túró rudi??? Hogy a
Balaton-szeletről már ne is beszéljek. (140.000 forintnak megfelelő értékű
terméket kaptam a reklámért. A HP nem ment bele, hogy kapjak egy laptopot,
ha megemlítem őket a blogon.) Viszont van Dr Pepper, meg... ööö... hát,
legalább Pepper van.
   Meg jó hírem (,már akinek). Annyira tuti vagyok, hogy sikerült
elhelyezkednem egy nagynevű és elképesztő napi profitot lebonyolító cégnél,
az Amazon.com-nál. A Milton keynes-i raktárukban pakolok, heti két nap,
napi tíz óra. Hú, képzelhetitek, mennyire élvezem. Mindig pirospozsgás és
mosolygós vagyok, mikor megérkezem utána. Általában vasárnap. Mert akkor
tudom, hogy újabb öt napig nem kell annak a lélekölő helynek a közelébe
mennem.
   Néha kapok tőlük pénzt, aminek lehet örülni. Szoktam. De azért nem
igazán tervezem, hogy hosszabb időre elhelyezkedjem náluk, még akkor sem,
ha ingyen lehet munka közben vizet inni. Ha épp nem néz oda a manager.
   Aztán van még olyan dolog is, hogy suli. Ide akkor jár az ember, mikor a
szülei már nem, a társadalom pedig még nem tudja elviselni (ezt nem én
mondtam, hanem egy okos ember, akit Updikenak hívnak). Vagy akkor, ha
tanulni akar. Én akarok tanulni, idáig sikerült is magamba szívnom minden
olyan tudnivalót, amit egy igazi zenésznek tudnia kell, ezen belül is azt
az anyagot, amit egy jobb érzésű szolfézstanár az előkészítő év első
órájában mellékesen felböfög a diákjainak. Nem baj, állítólag majd
bekeményítenek. Hú, alig várom, hogy már a félhangokat vegyük! Sokat kell
még tanulnom, anyu, nagyon sokat!
   A helyi magyarok is megfelelnek Illés bajtársam alapos megfigyeléseinek.
Őszintén szólva nagyrészük elől sikítva menekülnék. Csak azért nem teszem,
mert annyian vannak, hogy futás közben tuti egy még durvább jönne szembe.
   Hála az égnek azért vannak itt olyannira kattant egyedek is, akikkel már
szóba merek állni. Például Peti, Csabi és Roni, akik (kicsi a világ)
megszállott anime-fanok (, na jó, Peti azóta anime-fan, mióta megmutattunk
neki egy Bleach-részt, de azóta annyira, hogy valószínüleg jövőre Japánba
megy továbbtanulni), és (, mondjuk ez már picit durva,) általában vevők egy
esti kis Lan-partyra, ahol Starcrafttal, Half-life-fal (, kizárolag
Crossfire!), Dotával (, tudom, tudom, függő vagyok), Counter-strike-kal,
sőt újabban Diablo II-vel pusztítjuk a gépünk memóriáját és az
agysejtjeinket. A fenti felsorolás után biztos sokan geek-nek néztek, de
aki tudja, miről van szó, az megérti, miért van ilyenkor iszonyatos
honvágyam.
   Érdekes módon néha hiányzik nekem a kemény, kolbászízű, izzadságszagú
magyar szocreál. Ez így most utólag olvasva furán hangzik, de tényleg a
Moszkva tér és környéke az, ami rendőröstül, részegestül, lerobbant
combinóstul a legjobban késztet arra, hogy karácsonykor (hanukakor) hazamenjek.
   Bár nem panaszkodhatom, kapunk mi is rendesen a gyönyörű (szerintem
tényleg!) szürke betontkockákból, de itt egy ideje már a tégla dívik, habár
a házak sajnos (szerencsére?) elég angszocos kivitelezésben épültek a
környéken. (Lásd a Szeretet-minisztériumról készült képet lejjebb.) Mi
tagadás, elég tevékenyen próbálták a derék ángliusok ízlésüket az
épitészetben is megnyilvánítani, ennek folyományaként fel-feltűnnek néha.
szemet gyönyörködtető babakék színben tündöklő tüchtig kis óangol csodák
is. Ez így egyáltalán nem rossz látvány... ahhoz képest, ahogy ez a két
háztípus néha keveredik, rendhagyó gén-és téglaállományukba helyenként az
arab piacokat és mecseteket is bevonva. Kicsit Half-life os, kicsit
Stalkeres, kicsit Lovecraftos, kicsit Cowboy Bebop-os. Egyszóval nekem
bejön.
Nagy(érdemű) Illés bajrásam nagy szerencsémre hajlandónak bizonyult
arra, hogy betöltse azt az igen megtisztelő feladatkört, hogy a seggemet
rugdossa. Ezért többek között zenei téren újabb produktív szakaszba léptem,
kereken tíz nap múlva ha minden jól megy, egy kiforrott albummal fogom
megajándékozni a nagyérdeműt, borítóval, matricával, törülközővel.
   Addig
izgulás van.
   Meg élettörténetem következő roppant tanulságos és izgalmas adagjáig is.
   Mert ennek itt most vége. Ott ahol a pont van. Pont ott.

KádÁron

.

Ott a pont. (Hehe, ééérted!) Találkozunk legközelebb, pontban ilyenkor. A pontosság nálam fontos szempont. Andi, vegyél tampont. A pénz nálad, nem gond, tudom, hogy megvan hozzá az anyagi kereted.